WEKERLEI ÉLETMESÉK 3.
A Wekerlei Életmesék különdíjas műve
Tömpe Lászlóné: „Szín-cápa” („Heten, mint a gonoszok”)
Abban az időben, amelyről e „mese” szól, még iskolaköpenyt hordtunk, és úgy jöttünk ki az iskolából, a napköziből, hogy a tanító néni az egész osztályt, vagy a napközis csoportot, pontosan öt óra előtt öt perccel a teremben kettes sorba állította, majd lekísérte a folyósón keresztül a lépcsőházba, ahol még mindent látó szeme az „utolsó simításokat” elvégezte rajtunk. Rendben van a köpeny, megvan a táska, nem maradt ott a tornazsák, a hangszer, a kabát, sál, sapka, és így csendben, fegyelmezetten kivonultunk az iskola előtti szabad „placcra”, ahol már vártak minket a szülők. Mindenki leste, hogy az ő édesanyja, édesapja megérkezett-e már. Abban az időben még nem autóval jártak a gyerekek iskolába. Nem is volt a családoknak autójuk, és akinek volt is, az is csak a hétvégén, vagy nagyon jeles ünnepekkor, nyaraláskor használta.
Általában a közeli utcákból, „a körzetből” jártak a gyerekek a „körzeti” iskolába. Ebből csak egy kivétel volt, ha valakit felvettek a II. számú Általános Iskola zenei osztályába. A „zeneis” vagy „B-s” gyerekek kiválogatása úgy történt, hogy az elsős tanító néni és az ének tanár vagy tanárnő, a megfelelő időben, tanév vége felé, az iskolába iratkozás előtti hetekben ellátogatott a környező wekerlei óvodákba. Ott a szokásos énekes és tapsos, játékos próbák után kiválogatták azokat a gyerekeket, akikről úgy ítélték meg, hogy jó hallásúak, jó ritmus érzékkel, zenei képességekkel rendelkeznek, és őket irányították a II. számú iskola zenei osztályába. Ők ott kezdhették meg általános iskolai tanulmányaikat. A zenei osztályba a terület és Wekerle összes óvodájából, sőt még az Ady Endre út túloldaláról is válogatták a gyerekeket. Ezért volt az, hogy a mi osztályunkba a távolabbi utcákból is jártak az osztálytársaink.
Nos mi, egy osztályba járó gyerekek aztán, aznapi tanulás végeztével, együtt indultunk el haza.
Először, elsőben még mindenkiért jött valamelyik családtagja, általában az édesanyja, alkalmanként az édesapja, nagymama, nagypapa, nagynéni. A várakozás alatti beszélgetések folytán a szülők is megismerték egymást. Kialakult az egyfelé induló családok kis csoportja, és megismerték egymás gyerekeit is, azt is tudták, hogy ki hol lakik.
Másodiktól, harmadiktól, már - ezt az év elején írásban meg kellett határozni, - más is elvihette a gyereket, akár a másik gyerek szülője, a szomszéd néni, bácsi, vagy az osztálytárs nagyobbik testvére.
A felnőtt, vagy nagyobb gyerek elkísért minket a „válaszútig”, addig a megbeszélt helyig, ahonnan már gond nélkül elengedhettek minket még figyelve, hogy a megfelelő helyen bekanyarodunk-e, vagy hogy már beléptünk a kapun.
Később, harmadikban, de inkább negyedikben, - engedéllyel - már szülő nélkül, csoportosan indultunk haza.
Nos ahogy teltek múltak az évek, egyre „önjáróbbak” lettünk, és negyediktől már senkit sem kísértek.
A tanító néni a közös hangos köszönés, és búcsúzások után átkísérte a Gutenberg út felé tartókat a Hungária úton, majd még figyelte a többi gyermekcsoportot is, hogy a megfelelő irányba induljanak haza. Amikor már mindenki „irányba állt”, még szerető, gondos tekintettel figyelte a távolodó kis csapatokat.
A szülők tudták, hogy pontosan öt órakor a tanító néni kikíséri a csemetéjüket az iskola elé, és körülbelül kiszámolható volt, hogy a gyerek 5-10-15 peren belül, - a távolságtól függően - haza kell hogy érjen. Általában nem is volt ezzel semmi baj, amíg egyszer csak …
A mi kis csapatunk, amely, talán ha jól emlékszem hét, vagy talán nyolc gyerekből állt, (még mintha később viccelődtünk volna ezen, hogy „heten, mint a gonoszok”: - (N. Emi, P. Zsuzsa, T. Péter, B. Gyuri, K. Karcsi, N. Erzsi, Sztarek Éva, - még egy ideig az Esze Tamás utca sarkán lakó Kati) indultunk hazafelé az iskola és az óvoda mellett, a Körző utcán, egészen az Esze Tamás utcáig. Ott volt az a csomópont, ahol szét kellett válnunk. A N. Emiék a P. Zsuzsival, T. Péterrel elindultak az Esze Tamás utcán balra, az I.-es iskola felé, mert ők eredetileg oda tartoztak volna. A másik kis csoport elindult a Huba utcán a bölcsőde mellett az Ady Endre út felé, a villamos síneken átkelve, egészen az Üllői útig. Én pedig az Előd utcán végighaladva jobbra bekanyarodtam a Rozgonyi közbe.
Tehát ez a mi kis csapatunk egyszer megállt beszélgetni a sarkon. Néhány perc múlva, talán 5-10 perc múlva eszmélt egyikünk, hogy otthon már biztosan keresnek, és gyorsan, szaladva indultunk el, hogy behozzuk „az elveszett időt”. És ez a történet megismétlődött másnap és harmadnap is. Ahogy melegedett az idő, ahogy egyre szebben sütött a nap és csalogatott a tavasz, valahogy hosszabbak lettek nemcsak a napok, de a sarkon eltöltött percek is, és mindig későbbre tevődött az idő, hogy elinduljunk. Mindig „nagyon fontos dolgokat” kellett megbeszélnünk.
A végső lökést azonban az adta a dolognak, hogy az egyik ilyen üde, illatos vérpezsdítő tavaszi napon valamelyikünk kitalálta, hogy a „csomópontnál” (Körző utca, Esze Tamás utca, Előd utca sarkon) van egy árok, és ő tud egy nagyon jó játékot.
Abban az időben a csapadékvíz elvezetését a nagyobb sugárút-szerű utcákon, de a kisebb utcákban is ásott árokkal oldották meg. Az Esze Tamás és az Előd utca sarkán lévő „nagy-árkot”, amikor víz volt benne, mert esett az eső, persze hogy nem megkerültük, hanem átugrottuk. Ebből jött ki az első játék. „ki tudja átugrani”. Száraz időben azonban ez az árok „száraz” volt. Innen jött az ötlet, játszunk benne „SZÍN-CÁPÁT”. A mai gyerekek, valószínűleg már nem is tudják milyen ez a játék.
Egy gyerek beállt az árokba ő volt a „szín-cápa”. Egy másik helyen az árkot helyettesíthette persze a cipő sarkával a földön meghúzott két vonal is, és e közé állt be a „szín-cápa”, - de ez a hely itt, az árok miatt nagyon különleges volt. Aki benn állt az árokban, háttal a többieknek mondott egy színt. Mindenki megnézte, hogy a ruházatán van-e olyan szín. Ha volt, akkor kényelmesen átsétál, vagy átugrott az árkon. Viszont akinek nem volt ilyen szín - sem a felső, sem az alsó – a ruházatán, annak úgy kell átugrania az árkot, hogy a „fogó”, azaz a „cápa” ne tudja elkapni. Mindkét gyereknek igen gyorsnak kell lennie. A cápa miután kimondta a színt, hirtelen megfordult és megpróbálta elkapni a „színtelen” gyereket. A „színtelen gyerek” viszont megpróbált helyezkedni: hol jobbra, hol balra, és kikerülve a cápa kezét, gyorsan átugrotta az árkot. A „cápa” persze soha nem tudhatta, hogy a háta mögött ki hol áll, kinek van színe, kinek nincs, nem tudhatta előre, hogy ki és hol fog átugrani,
Aztán persze voltak viták azon is, hogy a sötétkék elég „sötét”-e, vagy az még középkék, milyen az a „kobaltkék”, hogy vajszínű vagy a fehér a köpeny gallérja. A vitát általában szótöbbséggel döntöttük el.
Azért volt néha egy kis pikantériája is a dolognak, például a fehér, a rózsaszín, esetleg a világoskék esetén. Amikor a kislány arra hivatkozott, hogy rajta van ugyan rózsaszín, (a bugyija), de hát azt hogyan bizonyítsa be, olyankor a fiúk konzekvensen ragaszkodtak ahhoz, hogy csak akkor hiszik el, ha látják. Ilyenkor aztán lettek időnként kiskamasz pirulások és nevetések is.
Persze egy idő után, amikor már elfogytak az aznapi színek, és lassan mindenki megismerte játszótársak teljes aznapi ruhatárát, meguntuk a játékot és hazamentünk.
Miután felfedeztük ezt a fantasztikusan izgalmas játékot, másnaptól kezdve minden nap ezt játszottuk hazafelé menet. Persze aztán már jöttek a trükkök is. A lányok színes sálakat rejtettek el a köpenyük vagy felsőruhájuk alatt, amely szinte minden szín ellen megvédte őket a cápáktól. A fiúk próbálkoztak színes tollakkal és ceruzákkal, lapnaptárral a köpenyzsebükben. Azt persze nem mindig fogadtuk el, hiszen az nem volt közvetlenül a ruha része. Aztán megegyeztünk abban - mivel a fiúknak nehezebb a dolguk színek tekintetében -, hogy amikor nincs rajzóra (merthogy akkor ugye biztosan van nálunk színes ceruza), akkor érvényes a táskában levő tárgy is. Így a kéknél bejöhetett a sötétkék irka borító, a piros vignetta szél, a barna vagy fekete színű iskolatáska (akkor még nem voltak ilyen színes, műanyag iskolatáskák, mint manapság), a faszínű vagy fából készült tolltartó a barna árnyalataival, a tintás üveg (mielőtt a golyóstollak divatba jöttek) a tintakék, és az üveg átlátszó, üvegszíne, vagy például a tornazsák esetén a tornacipő vagy tornadressz is. A szín-cápa próbált olyan színeket mondani, amit nem látott napközben a társakon, de persze az iskolaköpeny alá nem mindig lehetett belátni. Ám egy idő után, azért mégis mindig kiderültek a dolgok. Hamar kiderült, hogy a sötétkék, középkék, világoskék és a fehér már nem fogószín, hiszen az iskolaköpenyek általában ilyen színűek voltak. Merthogy akkor még a ruhánk felett iskolaköpenyt hordtunk. Az iskolába járásnak volt egy nagyon felemelő jelképe, az iskolaköpeny. Akin már iskolaköpeny volt, az már iskolás volt. Ez abban az időben nagy előrelépésnek számított. Minden elsős kisiskolás büszkén feszített az új iskolaköpenyében. Az első időkben, ez volt a gyereknek, amit legtöbbször az édesanyja varrt meg, később már a boltban is lehetett kapni. Védte a ruhát, elfedte az anyagi különbségeket a gyerekek között. Persze azért nemcsak a ruhára, de a köpenyre is kellett vigyázni, hogy ne kelljen minden nap kimosni. Később aztán már, két köpenyünk volt, és váltóban lehetett használni. Az iskolai év elején a köpenyvarrás, vagy vásárlás, szinte minden évben új feladatot rótt az édesanyákra, hiszen a gyerek nőtt, a köpeny használódott, időnként beleakadt valamibe és elszakadt. Olyankor nem újat varrt az édesanya, hanem megvarrta a régit. A több helyen elszakadt, bár megjavított régi, esetleg kinőtt iskolaköpenyben meg már mégsem küldte el a gyereket az iskolába, merthogy, mit szólnak majd hozzá az osztálytársak, az osztálytársak szülei, a szomszédok, a tanító néni? Nos, ezért aztán nagy szülő-gyerek játszmák játszódtak az iskolaköpeny miatt, a tanév elején. Sokszor volt, hogy a még ép, bár kicsit használtas iskolaköpenyt örökölték a testvérek, rokonok. A szülők egymás között is csereberélték, a még használható darabokat.
Visszatérve a színcápához, annyira beleszerettünk ebbe a játékba – hiszen egyre kreatívabban, ötletesebben használtuk és rejtettük el a színeket napközben az iskolában –, hogy először csak tíz percig, majd húsz percig, később már egy fél órát játszottunk, mire feleszméltünk, hogy haza kell menni.
A szülők meg persze vártak minket a megfelelő időben, de valahogy abban az időben mindig késtünk. Akkor még nem volt mobiltelefon, sőt, telefon sem, csak az izgulás, hogy hol ez a gyerek. Miért késik az ő csemetéjük az ebédről, az uzsonnáról. A papa már közben hazaért:
- Hát hol az a gyerek? – mondta. A nebuló részéről persze a legegyszerűbb válasz volt, mikor megérkezett, hogy „hát jöttem haza”. A szülők nem tudták mire vélni a dolgot. Alapvetően persze azt feltételezték, hogy a megszokott időben kiengedték a gyerekeket az iskolából. Később azt gondolták, hogy talán kicsit később engedték ki őket. Vajon mi történhet? Csavarog a gyerek? Kerülő úton jön? Valakivel találkozik és beszélget? Mi történhetett?
Természetesen ők azt nem tudhatták, hogy nem csak az ő gyerekük az, aki nem érkezik haza időben. Az egyik szülő már nem bírta tovább, bement az iskolába. Megkérdezte a tanító nénit, hogy mi lehet az oka annak, hogy a gyerek sokszor fél órát is késik otthonról. Nem volt rá válasz. Mindenesetre a tanító néni jobban odafigyelt erre a kis társaságra, de hát nagyon nem volt mit tennie, mint hogy mindig figyelmeztetett minket arra, hogy egyenesen haza menjünk. Ettől kezdve még figyelte is, ahogy végigmegyünk a Körző utcán és megnyugodott, hogy mindenki elindult a megfelelő irányba. Igen ám, de azt már nem láthatta, hogy aztán mi megálltunk, és az árokparton letéve a táskáinkat játszani kezdtünk. Ez ment egy darabig, mígnem az egyik szülő megelégelte a dolgot, és az izgalmakat, és utána akart járni a dolognak. Meg akarta tudni, mit csinál az ő csemetéje az iskola és az otthon közötti úton. Lesben állt az iskola előtt. Látta, ahogy a tanító néni kikíséri az osztályt, és elbúcsúzik tőlünk, majd hosszasan néz utánunk. Mi elindultunk hazafelé és eljutottunk az ominózus „csomópontig”. A tanító néni messziről még látta, amint bekanyarodunk az Esze Tamás utcára. A szülő viszont, minket követve, már azt is látta, amint lehajigáljuk a táskáinkat az árokpartra és játékba kezdtünk. Ő türelmesen kivárta, amíg befejeztük a játékot és elindultunk haza, ki-ki a maga utcáján át. Messziről hazakísérte a saját gyerekét, és aztán otthon megkérdezte, hogy ma is később engedtek-e ki minket. Persze a válasz nem hazugság volt, de mismásolás.
És akkor megtörtént a „nagy leleplezés”. A „nyomozó szülő” akkor felvette a kapcsolatot a többi szülővel is. Így derült ki a többi szülő számára is, hogy nemcsak az ő gyereke „csavargott el” hanem mindegyik.
Addig minden szülő, bár izgult, és féltette a „kis porontyát”, de nem ismerte a késések okát.
Szerencsére a rejtély megoldódott. Nagy „megbeszélések” történtek a családokban. A szülőktől megkaptuk az engedélyt, hogy egy fél órát játszhatunk ott, az árokparton, de aztán, mindenki sipirc haza. Végül a dolgok jól rendeződtek. Aztán később már, miután mindenki ismerte a társaság összes szoknyáját, nadrágját, ingét gatyáját, megtanultunk tisztességgel árkot ugrani, és a lányokat, fiúkat, az árokparton elkapni, lassan lecsengett ez a dolog is.
Azért a „színcápa” megmaradt a mi gyerekkorunk egyik legszebb emlékeként. Később, amikor már felsős korunkban „buliztunk”, még időnként felemlegettük az árokparti játékokat.
